Világunk vizuális ingerekben való elmerülése ellen, az információrobbanás drámai helyzetére a fiatal festőnemzedék egyik válasza, hogy a látványelemek zsúfolása helyett vásznaikon nagy üres, levegős, néha sivár, de végső soron mégis a szabadság eszméjét hordozó térségekkel találkozunk. Ezek a képek látszólagos szegénységük dacára, meditációs tárgyként bukkannak a szemlélő elé.
Z. Szabó Zoltán elgondolkodtató, kortalan figuráival összhangot teremt Ember és Világ között. A semleges, tompa színárnyalatok ellenére is izgalmas zöld, barna, sárga fényekkel, fénytörésekkel, fénycsíkokkal tagolt térből felbukkanó alakoknak, mint ezt a festő is hangsúlyozta, nincs történetük. Felbukkanásuk és kapcsolatuk véletlenszerű, kiszámíthatatlan.
Z. Szabó képein, címükkel is jelzetten, önkénytelen, magafeledt gesztusainkat, metakommunikációnkat festi. Azt a pillanatot, amikor nem tudunk magunkról, amikor hagyjuk magunkra hatni a környezetünket, amikor belefeledkezünk a létbe.Paradox módon a mozgás hipnotikus ritmusa egyfajta tudatmódosulást, az elengedettség és a spontaneitás időtlenségét ajándékozza nekünk. Ilyenkor az Én feloldódik a mindenségben, színekben és hangulatokban. Ezek a pillanatok, akárcsak az álomhelyzetek, visszaállítják az Én és a Világ megbomlott harmóniáját. Az Én szelíden beleilleszkedik a világmozgásba.
Z.Szabó Zoltán mikor a mozgást és a mozdulatlanságot ábrázolja metafizikai összefüggésekre döbbenti nézőjét. Nevezetesen arra, hogy a mozgás a lét. A mozgás, mint környezetünk hol gyorsabb, hol lassabb ritmusának átvétele, az éntudat görcseiben élő személyiség visszakapcsolódása egy olyan létmódba, ahol a személyiség nézőből nézetté válik, a nagy egész részévé. Nem lefokozódás ez az állapot, hanem a világharmónia átélésének ünnepe.
Ezt erősíti, hogy a megidézett figurák, mintha a festő mozgó, vagy álló, épp bemozduló alakokat kapott volna lencse-, pontosabban ecsetvégre, korlátlanul fiatalok és egyfomán szépek. Nem egyénített arcok jelennek meg, hanem a tipikus szépség vonásai. A szépség, mint eszmei általános. S talán az is igaz, hogy a figurákat valamiféle csend veszi körül. De lehet-e csendet festeni? Lehet-e ábrázolni a figurák belső csendjét, amint a földet és eget nélkülöző, drámaivá hevített közösségi terekben felbukkannak? Úgy tűnik, lehet.
A csend mint jelentésgazdag tér jelenik meg, ahol sajátosan múlik az idő, megállni, megdermedni látszik, mint az ikonokon. Mozgás és mozdulatlanság bonyolult kapcsolata Z. Szabó képein kérdéseket vet fel, és a nézőtől vár választ.
_(Baán Tibor)_
